Kenneth Boulding mondása szerint „aki hisz abban, hogy véges rendszerben lehetséges a végtelen exponenciális növekedés, az vagy őrült, vagy közgazdász!” Nem hiszem, hogy egy szakma nyakába lenne varrható az egész fenntarthatatlan fejlődés. Mégis, mint minden viccnek és mémnek, ennek is van valami igazságalapja.
A képen a szerző, Tóth Gergely
Bizonyára sokak fejében szöget ütött a kérdés, a világ szupergazdagjai miért halmoznak fel még több vagyont, a legnagyobb cégek miért akarnak még nagyobbra nőni, a fejlett országok luxusban élő polgárai még többet fogyasztani, a politikusok miért törnek még nagyobb és hosszabban tartó hatalomra. A legtöbben ezt valamilyen összeesküvés elmélettel magyarázzák. A mi egyszerű válaszunk az, hogy ez számukra JÁTÉK. Ám nemcsak egy olyan játék, amit gyerekkorunktól tanulunk, hanem amit részletesen tanítanak a közgazdasági egyetemeken és business school-okban. A játék jutalma az elsőség, amit mindenki elérhet. Ezt hívjuk amerikai álomnak. Ám a végtelennek tűnő játék egyre többek számára válik rémálommá, ahol a „díszletek” sivatagok, elszemetesedő óceánok, éhen-szomjan haló gyerekek, kipusztuló fajok. De mindenek előtt a globális meleg. Ebből a rémálomból egyre többen próbálnak felébredni.
Tegyük fel a kérdést: az amerikai álom kicserélhető-e valaha egy szebb álomra? A jelenlegi trendek szerint önbeteljesítő vagy kasszandrai jóslat-e a fenntartható fejlődés?
„Már egy köbcenti helyrebiccenti.” – tartják a „szómáról”, egy képzelt tökéletes társadalom képzelt kábítószeréről az Aldous Huxley 1932-ben megjelent „Szép új világ” című kultuszregényében. A fogyasztói igényeikben teljesen kiszolgált elit tagjait, az „Alfákat” már embrionális korban arra kondicionálják, hogy fogyasszanak, utazzanak, és ne sokat rágódjanak filozofikus kérdéseken. „Aki foltos, sosem módos.” „Mi mindig eldobjuk a régi ruhákat. Ha megunjuk el vele, így jutunk csak felfele.” „Szeretek repülni, szeretek repülni, szeretek repülni.” – mormolják a gépek a gyárban készült csecsemőknek, akik ezen jelmondatok által gondolkodnak, és nem róluk. Ma körülbelül hasonló agymosásban részesülünk, ám a fogyasztás csak az üzenetek felszíne, az elméleti alap a verseny, hatékonyság, növekedés triumvirátusa.
Kasszandra és a fenntarthatóság
Néha nem lehet, de nem éri meg kimondani az igazságot. Erre számtalan történelmi példát is láthatunk. Hát még, ha a kellemetlen igazság (Al Gore) kimondása némi vizionárius beütéssel párosul. A ma kultúrája isteníti a korát megelőző gondolkodót, művészt, zsenit. Persze csak utólag, mint azt tették az ókori zsidók a prófétákkal, az osztrákok Mozarttal, és a trójaiak Laokoónnal és Kasszandrával. A három példa lényegi különbsége, hogy míg ma a Mozart-golyó igen hosszú ideje igen jó üzlet, a trójaiaknak egészen rövid perceik maradtak belátni vétküket. Behurcolták a falovat, nem hallgattak Kasszandrára. De hogyan lesz ez a modern kasszandrákkal, akik a teremtett világ potenciális pusztulására figyelmeztetnek?
Nézzük először röviden, mi is volt a „kasszandrai jóslat” névadójának szomorú története. Kasszandra, Priamosz és Hekabé lánya, Hektór és Parisz húga, a legszebb trójai királylány (legalább 15 testvére közül) megtetszik a halhatatlan Apollónnak is, akinek nem volt nagy szerencséje a nőkkel. A múzsák atyját Kasszandra először látszólag kellemmel fogadja, majd mégis kelletlenül visszautasítja. Az első szakaszban tévedhetetlen jóstehetséget kér és kap Zeusz kedvenc fiától, a másodikban azonban átkot is: sose higgyenek neki az emberek. Hiába óvja a népét, hogy a faló maradjon csak a falakon kívül, kinevetik. A hasonlóan ellenzéki Laokoón papot fiaival tengeri kígyó falja fel, Kasszandrát kinevetik. Később, Trója feldúlásakor rabszolga sorba kényszerítik, majd megölik.
A festőnő, Evelyn de Morgan a leginkább szimbólummá vált pillanatban örökíti meg a szegény lányt: a feldúlt város láttán tehetetlenségében haját tépi. Gondoljunk csak bele: milyen érzés egy szeretett embert látni például drogfüggőként, tehetetlenül figyelmeztetve az önpusztításra, és meg nem hallgatottként végignézni halálát. Most szorozzuk be mindezt legalább tízezerrel, hiszen Trója szép hercegnője testvérei, szülei, népe halálát nézi végig. Elpusztul a büszke város, és benne szinte mindenki, lángok és vér közt semmivé enyészik a „lovak szelídítője”.
De mi köze Kasszandrának a mai korhoz? Ha csak egy-egy bekezdésben írnánk le mindazokat, akik nyilvánosan figyelmeztettek a modern idők fenntarthatatlan fejlődésére, a dokumentum több száz oldalasra rúgna. A tét pedig milliószor nagyobb: a Föld, mint otthonunk megsemmisítése az emberek bűnei és emberiség önpusztító kollektív cselekedetei miatt.
Bennünket meg sem kérdeztek, akarunk-e játszani
Álljunk meg egy pillanatra! Kasszandrára nem hallgattak a trójaiak, a fenntarthatatlanságra figyelmeztető tudósok szava azonban mintha meghallgatásra találna. A jövő még nem egyértelmű. Egyszerre látszanak a romlás és a megmenekülés esélyének csírái is. A modern Kasszandrák talán Jónássá válnak, akinek szavára megtért Babilon. Az ember természete a keresztény kultúrán alapuló európai értékrend szerint más, mint a görög kultúrában: habár bűntől fertőzött, ám alapvetően jó. Az Ószövetségben Isten egyértelműen megnyugtat: Noé után nem lesz több totális katasztrófa. Ez megkönnyebbülten hathat ránk ma, amikor a klímaváltozás miatt az emelkedő óceánok egyre több tengerparti várost, sőt országot fenyegetnek. (Kiribati az első nagyobb sziget, ahol a 100 ezret meghaladó lakosságot teljesen ki kellett telepíteni.)
Trója történetében a hősök versenyesdit játszottak a legszebb nőért (Heléna), Trója kincseiért, a legjobb rabszolganőért (Briszéisz), de főleg a dicsőségért. Támadásban vagy hazaszeretetben (ahogy a Trója című film mutatja be), aljas rablásban és igazságos büntetésben (ahogy az Iliász énekli meg), nem számít. Az erkölcs mellékes, a teljesítmény mindent igazol. Agamemnón játéka a hatalom volt, Akhilleuszé a világtörténelem legnagyobb hősének címe. A görögök még a csata szüneteiben is játszottak, összemérték erejüket lándzsavetésben, birkózásban, kocsihajtásban. Ebből lett az olimpia. Ám az olimpia és a háború között van egy lényegi különbség; az utóbbinak nagyon sok vesztese van, akiket ráadásul meg sem kérdeztek, akarnak-e játszani.
Játékos közgazdászok, világgazdasági csúcsragadozók
Igen árulkodó elszólás, hogy a közgazdaságtan egyik legdivatosabb ágát játékelméletnek hívják. Több Nobel-díjat is kiosztottak ezért (pl. Harsányi János 1994, Robert J. Aumann 2005). Az absztrakt matematikával amúgy is kissé gyanús vadházasságban élő társadalomtudomány, amely eredetileg a szegénység megszüntetését szolgálta (Adam Smith 1776, Alfred Marshall 1890), mintha játék lenne. Játszhatunk a tőzsdén, vagy játszhatunk monopoly-t, oligopoly-t. A furcsa, hogy a szabad versenyt hirdető világ piacain szinte kivétel nélkül oligopóliumok uralkodnak.
Az elektronikus könyvek piacán az Amazon részesedése 74%, a keresőmotorok 88%-ban a Google-ön keresztül történnek. A mobiltelefonokon – melyeket a fiatalok alig használnak telefonálásra, viszont itt élik virtuális társadalmi életüket – a közösségi médiaforgalom 77%-át a Facebook viszi el. Minden egyes elköltött dollárból 40 cent a Google, 37 cent a Facebook részesedése, 23 cent jut a piac összes többi szereplőjének. De oligopol piacnak számít a média, a légiközlekedés, a fegyvergyártás, a gyógyszeripar, a telefonszolgáltatás, a televíziózás, az operációs rendszerek gyártása, az alumínium és vasipar, az olaj- és gázkitermelés, de legfőképpen az az iparág, aminek a „legdemokratikusabbnak” kellene lennie kis, helyi szereplőkkel: az élelmiszeripar.
De hogy ne kalandozzunk, vizsgáljuk meg a virtuális világ mögött álló cégeket és tulajdonosokat. A Google mögött álló Alphabet nevű vállalat árbevétele alapján a 29. legnagyobb a világon, amivel éppen megelőzi Magyarország GDP-jét (2019-es adatok, Forbes ill. Világbank). Ha azonban nem a bevételt vesszük alapul, hanem a cég értékét (a Google-nél ez nyilván sokszorosa a bevételnek, az üzleti célra kiválóan használható személyes és fogyasztási adatok birtoklása okán), akkor ezt 1,03 trillió USA dollárra becsülik, ami nagyobb, mint a 909 milliárd dolláros holland GDP. Ebben az összehasonlításban a Facebook nagyobb gazdaság Ausztriánál, a Microsoft Mexikónál, az Amazon Ausztráliánál. De a sort az Apple vezeti, amely értéke alapján túlnőtte mind Kanadát, mind Oroszországot. A világ leggazdagabb embereinek listáját ennek megfelelően a tech-óriások mögött álló szupermilliárdosok vezetik: Jeff Bezos (1. leggazdagabb, Amazon), Bill Gates (2. leggazdagabb, Microsoft), Larry Ellison (7. leggazdagabb, Oracle), Mark Zuckerberg (8. leggazdagabb, Facebook), Larry Page (10. leggazdagabb, Alphabet).
A gazdagság tényleg boldogságnövelő?
Milyen játékot játszanak ezek az emberek? Vajon Bill Gates tényleg értékeli, ha keres még 1 milliárdot? Egyáltalán fel tudja mérni saját vagyonát? Mivel ez legnagyobb részt ún. goodwill–ben, a cége piaci értékében van, mi az értelme? Boldogítja még a pénz? Minden józan megfontolás és kutatás alapján pont az ellenkezőjét állapíthatjuk meg. A gazdagság boldogságnövelő hatásáról igen eltérő kutatási eredményeket publikáltak (néhány ezer USA dolláros évi jövedelemtől 40-50 ezerig), de hogy a pénz egy szint felett nem boldogít, abban közegyetértés van a közgazdászok (ld. Richard Easterlin), a pszichológusok (ld. Tim Kasser), a vallások és a józanész között. Bill Gates esetében pont azt látjuk, hogy ezek az emberek számunkra nehezen felfogható problémával küzdenek: hogyan költsék jó célra a felhalmozott vagyonukat (ld. GivingPledge.org)? Ők azonban gazdagodásra specializálódtak, a pénz hatékony közjóra fordítása nem az ő, hanem a civil szervezetek szakterülete. Nem véletlen, hogy Gates vagyonával nem a Microsoft jótékonykodik, hanem a Bill & Melinda Gates Alapítvány. Ám amilyen jó az alapító orákulum érzéke az operációs rendszerekhez, annyira sekélyes a fantáziája a világ jobbá tételéhez. A filantrópia nem könnyű műfaj, kevés embernek sikerül az, ami Alfred Nobelnek, hogy neve ne a dinamit feltalálójaként vésődjön az emberek emlékezetébe, hanem a csúcstudomány legnagyobb mecénásaként.
Mi hajtja tehát Gates-t, Bezost, Zuckerberget és a felső tízezer többi kiváltságosát? Valószínűleg a verseny. Hiszen az olimpián is csak századmásodperceken múlik egy aranyérem, ám értékében szakadék választja el az ezüsttől, bronztól. A szélfuvallat a sípályán, rossz bukóforduló a medencében, egy nem tökéletes szerva. Ám van egy mélyebb rétege is a versenynek, ez pedig egy nevezetes mém. (A mémet itt nem a szó köznapi értelmében használjuk, ami kb. vicces mondás, interneten keringő beszólás, tréfa stb, hanem eredeti jelentésében: a génhez hasonló dolog, de nem biológiai, hanem pusztán tudati egység.) Ez olyan alapvetően határozza meg gondolkodásunkat, mint a gén az egészségünket, élettartamunkat vagy boldogságunkat (nem kizárólag, de elég jelentősen). A verseny mögött lévő gén, avagy paradigma az ún. szociáldarwinizmus.
Darwin szellemi örökségéből legalább ugyanúgy levezethető lenne a kooperáció, mint a verseny. A témával foglalkozók azt is rendre kiemelik, hogy a versenyen keresztül megvalósuló evolúció ötletét Darwin a közgazdászoktól és más társadalomtudósoktól vette, és nem fordítva. A darwinizmus – nyilván nem ilyen néven – tehát paradox módon később jött létre a szociáldarwinizmusnál, és az inspiráció, oksági kapcsolat is fordított, mint az logikus lenne. Darwin és műve azonban óhatatlanul paradigmává vált, ma elrugaszkodni tőle rendkívül nehéz.
Ám hiba lenne nyugodtan vagy mérgelődve hátradőlni, és csakis a gazdasági piramis csúcsragadozóit vádolni az öncélú versengéssel, növekedéssel. Az e mögött meghúzódó túlburjánzó ego, más néven a nárcizmus nem csak a gazdasági gurukban, divatos sportágak világbajnokaiban, like-halmozó világcelebekben és a hatalmuktól megválni képtelen politikusokban van jelen, hanem korunk tömegeiben is. A presztízsfogyasztás, a nyakló nélküli szelfizés és posztolás, avagy amatőr sportteljesítményeink közszemlére tétele csak néhány modern vadhajtás. Ám ezért legfeljebb lesajnálhatják a bölcsebbek embertársaikat, míg a hatalmasok játékaiban milliárdok veszhetnek.
Egy olyan szuperkapitalista fejlődés bontakozik ki gondolatmenetünkből, aminek oka az egyre megalománabb emberi természet, eredménye pedig egy nemsokára elpusztuló bolygó, kihaló fajok, és elbukó civilizációk. Ezen „játék” a legnagyobb kockázatú az emberiség történetében, és az ördög látszólag nyerésre áll benne. A józanabbak pedig lúzernek látszó erkölcscsőszök, avagy meg nem hallgatott fenntarthatósági kasszandrák maradnak.
Tollasozni csak hosszan, szépen, ahogy a csillag megy az égen…
Ám a játékszabályok folyamatosan változnak, és talán már annyira megváltoztak, hogy már nem is a „Ne nevess korán!” játékot játsszuk, hanem tollaslabdázunk? Ráadásul nem a versenyszabályok szerint, hanem a strandon vagy az utcán játszottak szerint: a másik kipontozása helyett az a cél, hogy a labda minél tovább a levegőben maradjon. Tehát mindenki nyer. Win-win játék.
Jámbor óhaj ez, vagy valóság? Nézzünk néhány gazdasági trendet a teljesség igénye nélkül, ami újra definiálja a játékot!
- A globalizáció már a 2008-as válság, majd a Kína-USA kereskedelmi háború miatt lelassult. A mértékadó The Economist „slowcalization”-ről beszél. Mások a helyi gazdaság, a lokalizáció megerősödéséről a globális világ megmaradása mellett, ún. glokalizációról.
- A pandémia miatt nem vízió, hanem valóság a 90%-os gazdaság. A régi szintet az előrejelzések szerint egy jó darabig nem fogjuk elérni. Néhány ország már most levonta a tanulságokat. Svédország például igyekszik hazatelepíteni a gyártást a Távol-Keletről.
- Az USA hatalma a katonai potenciálja mellett a kulturális monopóliumán (demokrácia, liberalizmus) és saját, illetve kontrollált olajvagyonán alapul. A szélsőséges liberalizmus letűnt eszmének tűnik. Kína pedig az alternatív energiaforrásokon alapuló technológiák legnagyobb gyártójává vált. Az USA elvesztheti monopolhelyzetét a gazdaságban, kultúrában.
- Kína vásárlóerő-paritáson számolva megelőzte GDP-ben mind az USA-t, mind a teljes Európai Uniót. Zöld gazdaságot építenek. Ezzel visszaállt a történelem folyamán 2000 évig állandó sorrend (Kína és India Krisztus születése óta mindig szerepelt a három legerősebb gazdasági hatalom között, eltérő sorrendben, egyszer az antik Rómával, máskor Angliával vagy Franciaországgal, később az USA-val. Az ópium-háborúkat követő 150 évig Kína kiesett, India még mindig nem dobogós.) Ezt nevezhetjük Kína ébredésének az amerikai álomból.
- A „Mindenki gazdagodjon!” fémjelzésű amerikai álom először az 1929-32-es gazdasági válságban ingott meg. Ekkor szembesültek a „self-made man”-eket istenítő amerikaiak milliói, hogy hiába is akar dolgozni, nincs munkahelye. A munkanélküliség nem csak lustaság vagy ügyetlenség, hanem strukturális hiba is lehet.
- 200-300 év kapitalizmus után is naponta 20-24 ezren halnak éhen, hiába van élelmiszer-túltermelés a világban. Lassan haladunk az ENSZ ambiciózus fenntarthatósági céljai felé, holott mind a technikai tudás, mind a pénz rendelkezésre áll. Csak az akarat hiányzik ahhoz, hogy igazságosabb világ legyen, és a Föld minden polgára hozzájusson az emberhez méltó létminimumhoz. A jövőben egyre több dolog tűnik el a piacokról, mert már nem lesz. Például a modern ipar számára nélkülözhetetlen ritka földfémek.
Új üzleti modellre áttérve meg lehetne oldani 10 milliárd ember eltartását
Nagy biztonsággal állítható, hogy kicsit is jobb elosztási mechanizmussal el lehetne látni maximum 9-10 milliárdnyi embert alapvető élelmiszerrel, egészséges ivóvízzel, ruházattal, emberhez méltó hajlékkal és energiával.
De ehhez más üzleti modellekre és végső soron új közgazdasági elméletre lenne szükség. Az anyagiakat (ide értve a hatalmat, luxust, külső megbecsülést) leginkább nem önmagukért űzzük, biztonságot és boldogságot várunk tőlük.
Ha ezt a kerülőutat ki lehetne váltani egy direkt útra, azaz nem csak pénzzel szeretnénk boldogítani családtagjainkat, gyerekeinket, de legfőképp magunkat, újra emberi mértéket nyerne, és természetes tempót venne fel a gazdaság fejlődése.
A világban látunk már sok jó példát a közösségi „tollaslabda-modellre” is. Elég ránézni Benidorm vagy a Krk sziget épületeire és turisztikai stratégiájára, Superdevoluy vagy Tauplitz síparadicsomára, a tudatszámra megalakult és jól működő társadalmi vállalkozásokra (Christian Felber közösségi gazdasága, avagy a KÖVET másért vállalkozó esettanulmányai). Bár nem tudatos döntés eredménye, de érdekes összehasonlítani két felhőkarcolót. A venezuelai Caracasban lévő Torre de Davidot 45 emeletesre tervezték, 82 millió amerikai dolláros beruházási költséggel. A befektető csődbe ment, az építkezés félbemaradt. A sokáig lakatlan épületet végül önkéntes beköltözők, ún. squatter-ek vették birtokba, és alakították ott ki saját mini-társadalmukat. Van benne bolt, edzőterem, biztonsági szolgálat. Gazdasági katasztrófa, vagy a közösségi gazdaság gyönyörű, spontán példája? A másik oldalon az Egyesült Arab Emirátusokban található Dubai felhőkarcolója, a Burj Kalifa áll. 160 emelet, 828 méteres magasság, csak a 304 szobás Armani Hotel 15 emeletet foglal el. Több emeleten uszodák, sky lobbik, luxus-apartmanok és irodák. Az épület elé álmodott szökőkút 6600 lámpával és 50 színes projektorral van megvilágítva, 270 méter hosszú, és 150 méter magasra lövelli a vizet, kortárs arab és egyéb zenei aláfestéssel. Csak e szökőkút beruházási költsége 217 millió USD, azaz a Torre de David teljes bekerülési költségének majdnem háromszorosa.
A Húsvét-sziget végidős megaszobrászai
Végezetül nézzünk egy ismert példát arra, hogyan jártak civilizációk, ha a megváltozott körülmények között a régi játékot játszották. Jared Diamond, a méltán híres „Összeomlás” című könyvében számos letűnt civilizációt elemez a legkülönbözőbb tudományágak eredményeit szintetizálva. Bár számtalan okot hoz fel, visszatérően az önmagát túlélő értékrendet, illetve a racionálisan rossz viselkedést jelöli meg több általa vizsgált civilizációk kihalásának vagy visszafordíthatatlan degradálódásának okaként. A könyvben az amerikai bányászat példáját mindenképpen megemlíteném. A bányászatban honos értékek és a vállalati kultúrák nagyon régen alakultak ki, amikor a bányászatot és a letelepedést az USA-ban államilag ösztönözték. Ez végül önmagát túlélő értékrenddé vált (pl. nem törődnek az általuk okozott tájsebek regenerálásával, a kitermelés során keletkező töméntelen szennyező anyaggal).
Diamond olyan kultúrákat is elemez, amelyek visszafordíthatatlan ökológiai károkat szenvedtek, vagy egyenesen összeomlottak rossz időben és helyen alkalmazott értékrendjük miatt. A hatalmas maja városokat egyes feltételezések szerint a rablógazdálkodás következtében csak egyre messzebbről lehetett mezőgazdasági terményekkel ellátni, míg végül megszűntek emberi lakóhelynek lenni. Az amerikai kontinensen bizonyíthatóan ismerték a kereket Kolumbusz előtt is, de csak társasjátékokban használták, nem tulajdonítottak neki közlekedési vagy áruszállítási jelentőséget. Tanulságos a halászni nem akaró grönlandi vikingek letűnt civilizációja, vagy az angliai legeltetési módihoz mereven ragaszkodó ausztrál telepesek példája is.
De a legismertebb a Húsvét-sziget esete. A 164 négyzetkilométer összterületű szárazföld Dél-Amerika partjaitól nyugati irányban 3500 kilométerre, legközelebbi lakott szomszédjától, a Pitcairn-szigetektől kb. 2000 kilométerre keletre fekszik. Az általános vélekedés szerint az első polinéz telepesek 700-800 körül érkeztek a szigetre. Diamond elmélete szerint a Húsvét-sziget természeti forrásainak kimerülését és lakosságának szinte kihalását az ott élő bennszülöttek környezeti pusztítása (az ún. ökocídium) okozta. Az erdőirtás legalább 400 éven keresztül folyt, a XVII. század közepére irtották ki az utolsó, történelmi időkből megmaradt fákat. A szigetlakók számát Hunt 1370 körül 4000 főre, Diamond 15 ezerre, vagy még többre becsülte. Mindenkiben felmerült a kérdés, modern gépek, sőt a kerék hiányában miként volt lehetséges a jól ismert óriási szobrok kifaragása, majd miként szállították és állították talpra azokat? A moai–nak nevezett szobrokból 600 áll befejezetten a helyén, további 400-at találtak félkészen a bányákban. Átlagsúlyuk 12,5 tonna, de van 10 méter magas és 85 tonnás is. Némelyikük kalapot (pukau) visel, ebből is 100-at találtak, súlyuk meghaladhatja a 10 tonnát. A művelet minden lépéséhez irtózatos mennyiségű – a mi szemünkben értelmetlenül kivágott – fára volt szükség. Döbbenetes látvány egy helyi kőbánya, ahol a hosszúkás tömböket kihasították a hegyből; egyes szobrok máig ott hevernek, félig készen. Az 1722-ben érkezett Roggeveen vezetése alatt érkezett holland felfedezők kőkorszaki népet találtak a szigeten, Diamond becslése szerint a teljes lakosság huszadrészére zsugorodott és a túlélők is az éhhalál küszöbén álltak. Miután nagy fák és az ebből készített kenuk hiányában nem tudtak kimenni a nyílt tengerre halászni, és elfogyasztották az utolsó sertést is, patkányokra fanyalodtak, végül kannibalizmusba süllyedtek. Diamond felteszi a kérdést: vajon mit gondoltak a sziget lakói, amikor kidöntötték az utolsó fát?
Nos, a Húsvét-sziget lakói versenyeztek, nem tudtak felhagyni saját játékukkal. A társadalom vetélkedő klánokra oszlott, akik sugarasan osztották fel a szigetet, mindenkinek jutott tengerpart, bánya stb. Ám ahelyett, hogy a fák fogytával visszamenekültek volna jobb reményű szigetekre, és felhagytak volna a szobrokban megnyilvánuló „presztízsberuházásokkal”, még nagyobb erőfeszítéssel végezték azokat. Saját értékrendjük szerint teljesen rendjén volt a dolog, haragvó isteneiket is meg akarták békíteni, a szomszéd klánt is lepipálni.
Ha a moaikat a Burj Kalifával vagy az autóipar csúcstermékeivel helyettesítjük, a rapanui nép természetvallását pedig az ökonomizmus modern hitrendszerével, megdöbbentő a hasonlóság. Ám Európa és a világ tudott már többször eszme- és világrendet váltani, most is egy ilyen átalakulás közepén vagyunk.
A fenntarthatóság már nem csak ökológia vagy morális, hanem létkérdés. Sőt, ami ennél is több – persze csak az ökonomizmus dogmái szerint: gazdasági kérdés is.
A cikk szerzője: Tóth Gergely, a KÖVET főtitkára, a Szent István Egyetem professzora
KÖVET Egyesület a Fenntartható Gazdaságért